Belföld

„Nem én vagyok különleges, hanem az, amit végigvittem” – az árvának született Dávid csodanehéz útja a hajléktalanságtól a boldogságig

Mohos Márton / 24.hu
Mohos Márton / 24.hu

„Nem én vagyok különleges, hanem az, amit végigvittem” – az árvának született Dávid csodanehéz útja a hajléktalanságtól a boldogságig

Stekler Dávidot otthagyták a szülei abban a szabolcsi kórházban, ahol megszületett. Első húsz évét beárnyékolta a működésképtelen gyermekvédelem, onnan kikerülve viszont hajléktalanná vált. Ám ezután az élete elkezdett felfelé ívelni – leérettségizett, diplomát szerzett, ma pedig már egy családsegítőnél dolgozik, és a gyermekvédelemben önkénteskedik. Bemutatjuk az akadályokat nem ismerő fiatal nem mindennapi történetét.

A legsötétebb időszak? Azt nem fogom elmondani. Nem szeretném. A másodikat elmondom. Az elég közel van ahhoz. Óvoda. Anyák napja. A nevelőszülő valamiért nem tudott eljönni. Akkor éreztem először azt, hogy én nem vagyok ugyanolyan, mint a többi gyerek. Ott, akkor nőttem fel. Olyan érzést éltem át, amit egy gyereknek nem lenne szabad. Bezártam. Éreztem, hogy »igen, én árva vagyok«.

Mohos Márton / 24.hu

Stekler Dávid életét fiatal kora ellenére nehéz lenne egyetlen összetett mondatban összefoglalni. Sőt, rengeteg összetett mondattal sem könnyű feladat. Élete egy szabolcsi kórházban indult – otthagyták a vérszerinti szülei, akiket máig nem ismer. Állami gondozásba került, csecsemőotthonból gyermekotthonba, majd nevelőszülőkhöz – azaz sosem fogadták örökbe. Elkezdhetnénk taglalni, mennyire nehéz volt – de a fenti idézet elegendő a megértéséhez.

Dávid kikerülve az állami gondozásból hajléktalan lett. Átmeneti szállón lakott, munka mellett próbálta folytatni a korábban félbehagyott középiskolát. A szállón megismerkedett egy szociális munkással, aki olyat tett vele, mint az életében korában senki: hitt benne.Így aztán sikeresen leérettségizett, majd jelentkezett a felsőoktatásba, nemrég pedig sikeresen el is végezte az egyetemet.

A szociálpedagógus diploma megszerzése után Budapestre költözött egy albérletbe, munkába állt – egy család- és gyermekjóléti szolgálatnál dolgozik családsegítőként –, emellett egy gyermekotthonban és egy lakásotthonban is önkénteskedik.

Dávid most már mosolyog. Mi azért ültünk le vele, hogy elmesélhesse a teret színültig betöltő életörömével, hogyan járta végig ezt az elképesztő utat – a maga páratlan mosolyával.

Magány, bizonytalanság, szeretethiány – ezek a szavak jutnak az eszébe a gyerekkoráról. Lehetett lakásotthonban, intézetben vagy nevelőszülőknél: mindenhol azt érezte, hogy hiába vannak sokan körülötte, mégis egyedül van. Sehol sem érezte, hogy tartozik valakihez. A nevelőszüleitől hallott olyan mondatokat, hogy „nem az ő gyerekük”. De ezt sokszor szavak nélkül is éreztették. Hogy ő nem saját. Nem tartozik igazán oda. Nem csoda, hogy saját bevallása szerint túlzottan kötődött a pedagógusokhoz – anyaként azonosította minden női tanárát, akikhez kötődött. Nem lett jó vége.

A teljes cikket előfizetőink olvashatják el.
Már csatlakoztál hozzánk? Akkor a folytatáshoz!
Ha még nem vagy a 24 Extra előfizetője, ismerheted meg a csomagokat.

Már előfizető vagyok,

Olvasói sztorik
OSZAR »