A kormányfő és a Tisza-elnök bevezetőben említett beszédei tehát politikai szorongást válthatnak ki. Ez az, amit akkor érezhetünk, amikor a kormány egy kedd hajnalban benyújtott törvénytervezettel próbálja ellehetetleníteni a független sajtó működését, amikor arról olvasunk, hogy Ruszin-Szendi Romulusz „Slava Ukraina” köszönéssel zárta a NATO-felszólalását, amikor Bohár Dániel „Mi itt vagyunk! Ők pedig már sehol!” felkiáltással üvölt a Harcosok Klubja színpadán, vagy amikor meglátjuk a közvélemény-kutatásokat, amelyek Tisza-előnyt mérnek a Fidesz előtt. Nyilván attól függően jelenik meg az érzet ezekben az esetekben, hogy milyen a pártszimpátiánk, hogyan képzeljük el az ország ideális jövőjét.
Az utóbbi hetekben sokaktól hallottam, hogy aggódnak. Őket megijeszti az, amiben vagyunk, ami befolyásolja az életünket, és ami ellen látszólag nem tehetünk semmit. Sokan inkább nem követnék a híreket, de ott vannak a plakátok, feljönnek a hirdetések, beszűrődik a zaj. Miközben ezt írom, a buszsofőr épp azt magyarázza az elöl ülőknek, hogy „2026-ban takarodni kell az országból, ha marad a kormány”, a minap pedig a drogériában egy idős néni fejtette ki az árstop kapcsán az eladónak, hogy „Magyar Péter jön majd és minden elveszik”. A politikai szorongásban akár meg is élhetnénk a sokat hiányolt nemzeti minimumot.
Mi is az a politikai szorongás?
