Egyenes út vezet az orr alá tolt maszktól a kisvárosi polgárháborúig

Ellentmondások feszítik a cannes-i filmfesztivált. Több is, de az egyik biztosan az, hogy a fesztiválfilmek mint gondosan megformált műalkotások eszménye gyakran éles ellentétben áll a határidők alakította valósággal. Nagynevű rendezők az utolsó pillanatban készülnek el a filmjeikkel, amelyeket még szeretnének belobbizni a cannes-i válogatásba. Ha a presztízsük megvan hozzá, ez annak ellenére sikerülhet, hogy filmjük ténylegesen a befejezettség hatását keltené.

Egyáltalán nem biztos, hogy Ari Aster új filmjén is rohamtempóban kellett elvégezni az utolsó simításokat, hogy vetíthessék a fő versenyprogramban. Mégis érezhető rajta a formátlanság vagy inkább a túlburjánzás. Asterhez két szektás horrorfilmje, az Örökség és a Fehér éjszakák sikere után már nem csak a műfaj rajongói fűztek nagy reményeket. A két éve mozikba került Amitől félünk alapján sajnos Aster is elhitte, hogy korunk jelentős művészévé érett. Abbahagyta a rémfilmeket, és a – Fehér éjszakákban már megelőlegezett, de ott mederben tartott – nyomasztó pszichodrámák felé fordult.

Természetesen a kérdés, amire választ ad, akár szeretnénk, akár nem, hogy mi nyomasztja Ari Astert. Az Amitől félünk szerint az anyja. Legújabb filmjéből, az Eddingtonból pedig az derül ki, hogy az Egyesült Államok.

Aster nekidurálta magát, hogy sorban kipipálja hazája összes társadalmi nyavalyáját és abszurditását. Vagy, ha nem is az összeset, azért elég sokat. Pontosan öt évvel ezelőtt, a koronavírus-járvány kezdeti szakaszában indítja antihőse történetét, aki a címbeli, új-mexikói városka seriffje. Joaquin Phoenix játssza, ahogy az Amitől félünk főszerepét is, ebből pedig máris sejthetjük, hogy Cross seriff nem vidám ember. Inkább olyasvalaki, aki házassága megromlása miatt – azt hinnénk, Emma Stone-nak fontos mellékszerepe lesz, pedig csak három jelenete – csendben gyűjtögeti a feszültséget és morog a bajsza alatt. A kötelező maszkviselés az utolsó csepp a pohárban: elhatározza, hogy megméretteti magát a polgármester-választáson, igazán radikális lépésekre pedig csak ezután készül.

Az Eddington egy darabig szeretne humoros lenni, de akkor sem igazán sikerül. Ennek talán az lehet az oka, hogy a koronavírus-járvány és az arra adott, kisszerű és amúgy teljesen érthető, emberi reakciók egyszerűen nem viccesek.

Lehetséges, hogy egyszer majd tudunk nevetni az ilyesmin, de most inkább fárasztónak és unalmasnak tűnik. Phoenix, akit soha nem láthattunk még ilyen öregnek és testesnek – meglett ember, talán ez a legjobb kifejezés rá –, az első órában megtartja a figyelmünket megejtően szánalmas gesztusaival. Nem sokan segítenek neki a szereplőgárdából, mert a dörzsölt, de alapvetően tisztességes városatyát alakító Pedro Pascal és az összeesküvés-elméleteket hirdető életmódguru, Austin Butler is hosszú időre eltűnnek a filmből kezdeti feltűnésük után.

Közben szóba kerül George Floyd meggyilkolása és a Black Lives Matter, meg a politikai széljárástól függetlenül, megállíthatatlanul terjeszkedő techcégek.

Eddingtonban ott van egész Amerika, de Amerika nagy ország, és Asternek több mint két és fél órájába telik, mire akkurátusan odaszúr egyet mindenkinek.

A szatíra műfajába csomagolt névsorolvasáson kívül valamiféle központi állítással is megpróbálkozik, ami talán az lenne, hogy a végletes politikai megosztottság, a közösségi média által személyre szabott és elhazudott valóság meg a többi, a társadalmat mérgező jelenség hatására valójában csak könnyebben elszabadulnak az őrültek.

A történet második részében mintha új film kezdődne: olyan, ami már kevésbé hasonlít humoros szkeccsműsorra, annál inkább Alex Garland Polgárháborújára. Világos, hogy az Eddingtont az Egyesült Államok, sőt talán a nyugati világ állapota feletti, őszinte aggodalom szülte. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, erőszakos és bosszantó. Ha Aster legközelebb üzenni akar, inkább küldjön levelet!

Áldozatok és erőszaktevők, énekeljetek!

Üzenetből az Oscar-díjas Sebastian Lelio új filmjében sem volt hiány. Meg is hallottuk, mert teli torokból énekelték. A La ola (A hullám) a 2018-ban zajlott, chilei feminista tüntetésekről szól, amelyek során egyetemista lányok vezették az épületfoglalással, sztrájkkal és a demokratikus ellenállás hasonló formáival kreatívan kísérletező megmozdulásokat. Santiagóban szervezettebbek, hangosabbak és elkeseredettebbek voltak a fiatal nők, mint máshol. Hangjuk ezért is ér el a 2025-ös cannes-i fesztiválig.

Ehhez persze szükség volt a Gloria és az Egy fantasztikus nő rendezőjének nemzetközi hírnevére. Mégis jogos a kérdés, hogy miért egy férfi rendez filmet ebből a harcosan női történetből. Lelio is tudja, hogy válaszolnia kell, ezért egy jelenetben saját magát és ezt a kérdést is beleforgatja a filmbe. Mire odaérünk, éppen csak felvonjuk a szemöldökünket a fikció és a valóság közötti határvonal áthágásán.

Már régen elfogadtuk, hogy a La olában bármi megtörténhet, legkésőbb akkor, amikor a szexuális zaklatás áldozatai és megvádolt elkövetői közösen dalra fakadtak.

Tavaly is láttunk Cannes-ban egy emlékezetes musicalt, ami nem szokványos musicaltémát dolgozott fel. Az volt a transznemű drogbáróról szóló Emila Pérez, amely végül tizenhárom Oscar-jelölésig jutott. Ki tudja, ha a La olát is megveszi a Netflix, talán ennek is lehetnek Oscar-esélyei, bár sztárok egyáltalán nincsenek benne. Csak egy csapatnyi fiatal chilei színésznő, akik tehetségesen énekelnek és táncolnak. Összetett színészi alakítást mindössze a hősnőt alakító Daniela Lópeznek kell nyújtania:

Julia azt próbálja letisztázni magában, hogy a kikényszerített szex, amelyben egy buli után része volt, mennyire tekinthető súlyos esetnek. Egyáltalán, áldozatnak akarja látni magát?

Miközben Juliát elragadja a forradalmi lendület, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a történet egy része a lány fejében játszódik. E felismerés után Lelio filmje egyre inkább az érzékeny közügy bátor, de ingadozó színvonalú kommentárjává válik, a megélhető és átérezhető műalkotás esélyétől pedig távolabb sodródunk. A rendező és írótársai igyekeznek minél több szempontot megmutatni és minden irányból körülbástyázni magukat, nehogy megbántsák azokat a nőket, akik joggal dühösek.

Megfeleléskényszerből ritkán születnek remekművek, de annyi biztosan méltányolható a La olában, hogy hősnőinek merészségét a megosztó formavilág révén képes érzékeltetni.